Amikor a magyar mélyszegénységben élőkről, és a legelmaradottabb településekről beszélünk, akkor az emberek többsége egy szomorú sóhajjal illeti a kérdést, mert annyira, de annyira reménytelennek, és feloldhatatlannak tűnő problémáról van szó. Nem beszélve arról, hogy a nagyvárosokban élők, főleg mi Budapestiek, a probléma távolsága miatt nem is igazán értjük meg, érezzük át ezt a problémát.

Az már végképp elképzelhetetlennek tűnik, hogy valaki mégis úgy gondolja, de igen, engem érdekel ez a kérdés, és igen képes vagyok tenni valamit azokért, akik kilátástalan helyzetben, gyakran remény, és segítség nélkül élik le életüket.

Pásztor Eszter egy a rendszerben. Egy ember, aki úgy gondolta van ötlete, van kapacitása és van szabadideje arra, hogy segítsen egy Borsod megyei szegényfalu, Bódvalenke lakosainak. Felkérte Horváth János festőművészt, hogy dolgozzon vele, és együtt, bevonva a helyi lakosokat, gyermekeket, szépítsék meg a falut úgy, hogy freskókkal díszitik ki a házak falát. Ma már számos otthon oldalát díszítik a szebbnél szebb alkotások, melyek csodás látványt nyújtanak, és túlragyogják a nyomort, a szegénységet. Egyre több kíváncsi szem érkezik a faluba, és már a külföld is felfigyelt erre az egyedülálló kezdeményezésre. Megszületett Bódvalenke a Freskófalu. Amely ezzel új esélyt kapott arra, hogy a turistákat ide csalogatva (ebbe a rendkívül elmaradott régióba), mégis elinduljon a fejlődés, felemelkedés útján.

Hajrá Bódvalenke, hajrá Európai Műhely Társaság!

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.